Veronica Balaj

 

 

 

 

Egyenlet herceggel

 

A herceg ditirambusos lendülettel

(más hercegekkel együtt)

sarki expedícióra

távozott —

fagyos korszak következett;

haboztam,

hogy megosszam-e vele

a tekintetek között felhalmozott

oda-visszautat Grönlandokon át

vagy az egyik pihenőt

ahol a szánoknál hámokkal

és téli csaholással

várakozó kutyákat váltják.

„Itt valami jobbnak lenne helye”

suttogta a herceg

(mint a nyárra szabadult fagy)

és a cukrozott, igaz

szavak ízét elutasítva

a szelet szólította,

hogy ne legyen már csak

valótlanság és meghiúsult szerencse;

a szemhéjak alatt

rögzített levegőben

tűkristályok keringenek / emlékek

egyfajta zuzmók

a parazsas vacsorához;

a veszélyes fordulóra

vagy a holdra

morgó kutyák

mindennél dölyfösebbé

teszik majd

a mindenhez hasonló herceget

(legyen az bár csak unalmas,

csalfa spanyol fal).

Odasúgtam neki,

a jobb oldaladra néhány

megkésett hatásu

kívánságot tettem,

balfelől pedig, a hősiesség mellett

találod szükség esetén

a rádeső félelelemrészt,

amin eukaliptusz levelek híján

rágódni jól lehet.

 

 

A fagy határán

 

Tékozló bátyám zöld koffere

átörökíthető; sokáig magammal

hordtam a belezárt bátorság

megpenészedett, a szenvedélyek

duzzadtak az önmegtagadással

összhangban

még szerencse,

hogy az ifjú angyal szárnya

téged jelölt meg, anyám

míg én csupán

felbomlott selyemfonalat

szedegettem fel

felfedtem gyűrött arcomat,

csúnyán és öregen

kacsázom (de korántsem

mint a vadkacsa)

kövér vagyok

és betanult szofizmákat

ismételve

majdhogynem

nevetségessé teszem magam

még szerencse,

hogy te,

akit meglátogatott az angyal,

fiatal maradtál

távozásod az ő szárnyai alá

fellázította egemet

és szememre más

angyalpor rakodott

fehérségén át

utat vágtam

a Bölcseknek

hogy vártam eljövetelüket

csekély türelmem

összezsugorodott

a fagy határán, látva, hogy

újból megsárgultak

a szőlőlevelek és maradtam továbbra is

hegyes háromszög,

egyenlőtlen fokokban

mérem a napok állását;

még szerencse,

hogy te fiatal maradtál!

 

 

A bünök simítása – idényfoglalatosság

 

Az érzelmekbe ültetett

(7 x 7) cserfa

(rejtélyes, vállamra nyúló

élölények)

villámokat,

gyümölcsöző

és virágzó napokat

teremtek

árnyaik a régi

Egyiptom várait

körvonalazták

például

amikor egy-egy

elkótyavetélt nap

nyerítése

megsüketített,

még egy,

a bűnök

simítására való

árnyfát ültettem;

ingerlő íze

botrányosan jó volt

(ismeretes ez?)

az élőlények

vérfertözöen lakmároztak

a gyökereknél

lüktető bánatokból;

a harmadik termés

(száraz és kitömött

babák képében)

ágaikat és eseményeket

elpusztító

szidalmakat mímelt

érintésük bűz,

elfecsérlés,

háborgás afölött,

hogy…

 

 

Lázálom

 

Egy jel vonz arrafelé

talán Ezechiel

hagyta ott,

aki lenvászon ingben

gyóntatta meg

(befejezetlen,

túl szűkre szabott)

mézesheteire

Cantonba jött anyámat;

bizonyára égve hagyta

a lámpát;

de legalább a sóváran

dobogó lovak

nyomai

megmaradhattak

meg kellett maradniuk

vagy

az új bárkára

kiválasztott fák;

átvágok még

a vadak dúlta hó

hideg fehérségén;

könnyű köd

tekergődzik körém,

csábosan kígyózik:

„Térj vissza!

Cantonban most már

csak az Axinte erdész

fából faragott lovacskái

vannak,

farkaskölykök

játszanak velük;

és a rusnya fehérnép

meztelenül bolyong

a fehér

és az éj között

Gyere!“

 

 

Piruett gólyalábakon

 

Hol nappal, hol álmomban

gólyalábakon jár

két egyenlőtlen

óramutató

egy eltévesztett piruettel együtt

a bennem született idő

valamiféle

rendellenessége miatt —

hallhatóvá válik

a gólyalábakon

előre, felfelé, hol erre, hol arra

bolyongó mozgás;

vagyok valaki

a kor

és az embertársak

dobhártyáján kopogtatok

„még csak egy kicsit,

és eléred az eget”,

kiáltja felém néhány hízelkedő

(vagy félő alak);

egyik lábam a régi pillanatra,

a másik a jövő pillanat

közepére rögzítődött,

a fej és a láb között

a felfüggesztett léptek alatt

folyik a születés in vitro

megkapó látványossága,

savanykás levegő

celluloid bizarrság…

nézem … nevetés fog el

és megzavarom

folyamatos járó állapotomat

valahol

a nap szíve

és ambícióm csekélysége fölött

hogy szürke fejkendőt viseljek

vagy hogy szilárdan nekitámaszkodjak

annak a pontnak,

ahol a meghatározott ritmus

(szolgálatát teljesítö őrmester)

a várakozás eltérő játékával

találkozik.

 

 

Babilon — belső klisé

 

Egy Babilon-élmény

kísért

a danaidák kórusának

rémületével és remegésével

leszáll Babilon feledésbe merült

toronyóráihoz;

egy jelentéktelen állomás…

zűrzavar

megérint a hipochondria patája

tapasztalt statisztaként lépek fel

egy agyonismételt

szindarabban;

a régi függőkerteket keresem

fellegekben járó fákat

a tornyot is —

de hol lehet a torony?

Szeretném, ha aranyserlegeket

vágnának hozzám

és szeretném ha rágalmaznának:

„Gonosz szerencsejátékos,

te megrontasz

minden igézetet

a nagy eseményre!”

………………………………………………..

Legalább ha egy alagutat

találnék

az édenkert felé,

eszeveszett lovak

és kocsik nyoma ha volna!

Gondolatom adománylevél.

A nap egyre alább száll

és lassan a füvek

(hány generáció füvének!)

gyökerébe siklik.

A bennem elporosodott Babilon

zörgeti ez égi kerekeket…

„due in uno voltunk”

Veszedelmesen megzavarodott

kezek és ajkak

menekülésen munkálkodnak

a Babilonban elromlott

órák csapdájából.

 

 

Régi okmány

 

A (Leonardo da Vinci-stílusu)

mindig sárga passepartout

beleillik az illuzórikus – való – használható

fejezet

menthetetlenül elmúlt

eseményeinek agyagos pépébe;

és hogy minden kétséget kizárjak:

sose volt Rolls Royce-om,

noha megkíséreltem,

hogy birtokba vegyek

egy távoli szigetet,

de végül is nem volt

még csak egy fehér sasom se,

hogy elküldjem betanítva

a legsürgősebb hírekkel

vagy hogy tanácsát kérjem;

titokban

tárgyaltam

— a kiinduló ár

egy millió öt dollár volt —

valamilyen tenger melletti

egy hektár rózsaszínü homokért;

de elsőként utasítottak el,

olé!

Mégis a naponta rendesen vezetett

hiányok értékes építésze vagyok

(a pontosság nagyon fontos),

mint ahogy a hatalmas örökölt lerakat

rendjének őre is vagyok,

ahol nagynéniket, nagybácsikat,

csónaktöredékeket,

Diogenes egyik lámpáját,

egy albumot nagyanyám

táncos lábu korából

és a tolldíszü ruhát

tartogatom

és mindezt az alábbiakban

leltározom…

 

 

Elkésett szfinxek

 

Bárhogy is van,

nem tudom megölni

az ajtainkhoz telepedett

pusztító szemü

szfinxfiókákat;

a zabolátlan

vígasztalanság

késő szfinxeket

fialt

se hit,

se mítosz,

kezdettől fogva

nem kívánták,

hogy szeressék őket,

megparancsolták nekik,

hogy őrizzék

a megkövült távolság

álnok kockázatát,

ami az egyik

kanyarban

majdnem bennünket is megérintett.

Félelmet

kellene kitalálnom

és arpeggiokat,

hogy megfutamodjanak,

de forrongva

és abszurd módon

beleegyezem,

hogy a hallgatás

szinte tökéletes rajzát

képezzük

(mindenikünk átvált

a magány ráeső részére)

én titokban

még szítom

a kezdet allegóriáját

és az árulás vámdíját.

 

 

Homo ludens

 

Egyre-másra komikussá

és apránként tragikussá

válnak a város lakói

este megismétlődik az előadás

hiányos felvonásokkal

alkalmi szertartásokkal

dionüszoszi időközönként;

egy kirakatban

húsevő növény

epekedik a hajdani

bridzsjátékos keze után

aki rézsútosan

a holdvilágnak dől;

a város (ki tudja, miért)

megbántott bolondja

utánozza a vár

egykori dobosát

és lejárt reklámokat hirdet:

„Vénuszport vegyenek,

30 új krajcár doboza!”

Képmutató

tapsot aratva,

a homo ludens

kieszel még egy mókát,

lábát maga után húzza,

elvegyül a sörözők

és olcsó tréfák között,

a hiányosan öltözött

lányokhoz

váltakozó vádakat

vág…

Egy-egy drámai rémület

elvész a férfiak

és nyávogó macskák

által használt

folyosókon.

 

 

Retorikus becsapódás

 

Keserű mandulaillat

a kövezet alatt

a császárnő lépteinek

szarkofágja itt,

hajdani sétája nyomán;

az alattvalók szónoklatának

a történelemben

fényesen megkövesedett metaforái;

egy mentőautó szirénája

nyomban összezúzza

a csend testét;

… elfojtott eső-előérzetek

egy hirtelen fejvesztetten

forgásnak indult szélmalom

valamiféle nevetés

szabadtéri színpad,

amit a fölösleges

és azonnal elfeledett

ünnepi játékok sikerének

áldozatai elhagytak;

a nap menyasszonya

befejezte szerepét

„hadd ajándékozzam

neked csillagomat, szerelmem!”

(eltorzult suttogás)

Afrodite szigetéről

kölcsönzött

üresség;

a fakereskedők

várják az alkalmas

pillanatot,

hogy a szinpadot

eladják a fekete piacon

a város költői veszekszenek

a jövő hallgatások

és a szóképek felett

amiket majd

Pandora dobozaként

Értékesítenek.

 

 

A teacserje

(vagy a „majdhogynem”-ről)

 

Ráérősen jöttem,

miért is siettem volna

visszatértemkor

Új Zélandból?

Teacsomagokat

(és egy teacserjét)

a mirtuszok családjából

hoztam magammal

hosszúéletü fa

(teaként még hosszabb)

apró, harmatos zöld tűlevelek,

azt mondják,

a cserje virágozni fog

annak az élete folytán,

aki elhozza az esőbe,

amiről mindig is

csodálattal beszélnek majd;

harmatos szavu hívogatásomra

ők, a fehér-rózsaszín-bordó

virágok minden (hosszabb

vagy rövidebb,

szoliterpillantás gyöngyházfénye)

aszály ellenére

az ágról leváló

gyümölccsé válnak

azt mondják,

csak magas, akár testi

hőmérséklettől

(nincs tudomásom arról,

hány testre van hozzá szükség)

de lám, sietnem kell,

a cserjének kalandos,

tenyerembe görbülő

gyökerei vannak

lélegzetem új földrész

határozatlan partok

és tépelődő tengerek

reinkarnációja

hullámzik bennem

ujjaim szinte

vemhesek…

 

 

Bagolyszemü füzek

 

Semmi se rossz, se az út,

se a lépés, ami miatt

az egyik cipő lemaradt

a termöföld kellös közepén

aztán a lunatikus futás

egy lábon

gólya a fő zöldjén át

átszúrja

az esőáztatta talpat

a lépés — határ

az itt és az ott között;

futott / fut tovább

viszonylag előre, hátra,

viszonylag az út mentén.

A bagolyszemekkel

díszes füzek,

amik megjósolják

a hivatás

és a könny súlyát

beárnyékolják

a befejezetlen lépés

tartamát.

A fagysújtotta fák

sziluettje

aszkétákká válik

és a cipőt vesztett

lépéssel együtt

folytatja a futást

a kiinduló ponthoz

visszafelé.

 

 

Totum evanuit

 

Utolsó éjjeli járat;

az alzheimer-beteg

hajdani professzor

útra kel; totum evanuit

a villamos a felhőkbe száll

a megállótól megállóig

szállított szenvedélyek súlya alatt

elkoptatott síneken;

amikor lefelé siklik,

a város fejtetőn látja

önmagát.

Voilà!

Az ismeretlen Hajós

pont most érkezik,

az esti korzózás idején!

Bizarr, rongyos és

gyönggyel felcicomázott

nőnek álcázva

hibbant kérdéseket vet fel

és kéri, bárki vinné el

a kitalált irányba

megjutalmazza azt, aki

nem is számít rá,

mögötte fojtott nevetés,

eső és homok hull.

A Hajós úgy véli,

hogy a szerencse ostora

érintette,

bejárja dall’capo all’fine

a világ kalandjait

totum evanuit

a játék folytatódik

perpetuum mobile.

 

 

Szabad kószálás

 

A szabad nap

bim-bamja

újra és újra nekiverődött

a katedrális harangjának,

azután havazott,

a jégen csúszkáltam

egy szekta tagjainak

tarka összevisszaságában

akik megvetik az ittasságot,

a csalást és a szenvedélyre valló

örömöket.

Az évfordulók csöngettyűi

se állítják meg

szlalomjukat —

afféle orvosság

a közismert idillikus,

extrovertált élet ellen.

A rézrozsdalepte

szinkopás harangszó

mértéken felül hosszúra nyúlt

lábaimat érintette

oldalvást hátráltam

egykedvűséget színlelve,

előretörtem kötelezön

sántikálva —

igen is, meg nem is;

a fehér érzékfölöttiség hangja

a szerfelett jó és rossz

világ felett / megőszített

a tüzes kardokkal játszó

szerepében.

 

 

Bohózat hallgatásokkal

 

Minden alámerülö nap

pikkelyei

beburkolják alakomat,

csípőmet, járásomat;

ez volnék:

a dohányzó férfi

sziesztáján

keresztülsikló

szirén

megszelidített veszélyektől

ingerlő én,

dölyfös Circe képében

legyőzöm és eldobom

az ismert dalt:

én és csak én

az unalom örvényében

a férfi hallgatása

lassan, fortélyos

mozdulatokkal vetkőzik le

a második és harmadik

barnás, illuzórikusan sárga

spaletta között;

belekapaszkodom

a csigasorba,

amin a férfi

felsorakoztatta meztelenül

lemért büneit ;

játékból megérintem

a kard hegyével

az Énekek énekét.

Alább

és még lejjebb

gyötrelmesen

játszódik le az, aminek

még jönnie kell.

 

 

Hamis paradis privé

 

Valahol a Paradicsom / vagy

akár a hisztéria

és az undorító csuklás,

a gondolat álmos relativitása

és a gyermeki engedelmesség

megtagadása

a Zen filozófia

és assisi Szent Ferenc

és jóval minden mérték

és tagadás értelme fölött

a fogcsikorgató hallgatás

háromszögévé változott Én.

Végül is kissé viccesen,

kissé színésziesen

biztat a koldus,

hogy higgyem el előadását,

egy költeményt

— koreografiai adagiot

mindahhoz, ami kötött formában

csodálatos dramatikusan

megismétlődött már

a titkos szaltó előtt és után

az egyik hallgatásból

a másikba.

Deformált Paradicsom.

Én, önmagamat utánozva

hozzáadva a meg nem

változtatható ént

személyes Paradicsomom

számára

 

 

750 gyöngédség

 

Tökéletes maszkok még a

(talán hamis / talán valódi)

fogakon is én meg ő a lila vagonban

én magammal  és megint csak én

és megint ő egy vonat

lila vagonjában az irány Barcelona plusz.

Vörösen és magasan

gót stílusu temlomocska követ

sínekhez tapadó ajtókkal

(hol mehettek vajon be

a hívők, a misék,

az áhitathoz

hiányzó kedv

bűnének bocsánata?)

A forgalmista

más meglátásba ösztökél

valaki rózsát dob neki

az ablakból

ő keresztet vet, allez! allez!

A japán nő (ő)

szembogarában

vasúti gócpontokat öriz

arra az esetre, hogy a férfi,

akinek füléből

és szempillájából

pávatollak nőnek,

a menetirány

csekély változtatását

kívánná ferde értelemben.

A most tapsot mellőző

táncosnő

narancs hámozása

mellett döntött,

amit „ő” (a férfi)

kékes-vöröses-zöldesen óhajt

és azon töpreng,

hogy vajon kedvese

a 750 gyöngédségből

egyet se felejtett-e el.

A vonat árnyékában, hátulról

túláradó érzelmek

elutasított kiáltásai,

megalázó szavak akarnak utolérni

a föld pillangói miatt; a hamis örökkévalóság alkonyodón elheverő felhője vigyorgott.

 

 

Hosszasan ismételt terzinák

 

A túl sok éjszakától

megvakult halak

a parton

felhalmozott hálók rabjai;

a hongkongi halászok

a tenger másik partján

elindulnak majd reggel

hogy meghódítsnak

új víziutakat.

A fénynek a kínai nagy fal

mentén kellett volna elkezdenie

járatát,

a másik oldalon a pillanatok

a napi teendők

üledékében

nyüzsögnek,

az új

számbavett másodpercek

a Fifi orkánt

duzzasztják fel

és nyughatatlan kukacok

a percek (köztulajdon)

az ozonréteget pusztítják el;

az almafa kiszárad,

bűne: soha sem

hordott gyümölcsöt

Éva kíváncsiságát kielégítendő —

a homo sapiens

és a homo ludens által

hosszasan ismételt fogás,

hogy közeli hiányukra

ráébresszenek:

a félelemből hízlalt kígyót

teletömik

éjszaka és nappal között

 

 

Születésnap és nem kedvező szerencse

 

A főszerepet vivő

zsonglőr érkezik

— egyszerre ünneplem

mindahány

születésnapomat

és állok

a kezéböl kilövellő

lángok

keretében

kerti mutatvány

nem kedvező szerencsével;

és az édenkertből

pont az én négyszögembe

pottyant magból kelt

birsalmában

és almában

érett szavak

ízével.

Egzisztenciális színezetü

félelem-osztályrész

repdes,

amin a magányban

rágódni jól lehet.

A perzselő mozdulatu

és táncos cipőjü

vendégek

összepréselödnek, énekelnek,

sikerült

mozgó képet mímelnek.

Néhány ennivalót kereső

kandúr nyávogása

felhorzsolja az éj húsát.

A másodpercek összegyűlnek

több irányból,

vigadoznak.

Micsoda éjszaka!

Micsoda lángoló élet!

 

 

Megható történet

 

Néhány lelkemhez

hasonló

csupa csont és bőr

angyallal kuporgok

a ház kéményén

megvédve

a jó hírektől

és a holdfény kaszálta

növények

árnyékától;

a tűz kialudt

amikor közönyösen

a lángok szemébe

köptük

az unalomtól

megecetesedett

fájdalmunkat.

Ritkán

zokogunk már csak

a mélység felett

és kérdezzük,

hogyhogy

nem találjuk meg

az álomország felé

vezető utat

hisz az égtájak

nem mozdultak el

és mégis rendezett

és ápolt méretüek;

értetlenül,

a csupa csont és bőr,

sarokba szorított farkasok

tekintetével

sírdogálunk életfogytiglan

és a térdhajtás

jut eszünkbe.

 

 

Hínárokba burkolódzva

 

Fonnyadt hínárok

az éj gyönyörűségei

úsznak a reggel

vizein.

A hajdani, az egekbe távozott

és egy pillanatra leszállt

Mǎrgeanu úr

bátorít,

hogy ne mondjak le

az egyensúlyozásról

a víz- és a tűzvonal

között,

se pedig a rúdugrásról

az életen keresztül;

szót fogadok neki

és minden alkalommal

elterülök a földön,

feslett szavak

és tekintetek

törnek patkányok

módjára rám

álnokul nevetnek

csiklandoznak

pöffeszkednek

futó mosolyomban

mint a nyúl

ugrálnak szájamra,

szemeimre;

abszurd bohóckodás

támad rám

felingerelve

eltörlöm

a víz és tűz közötti

vonalat,

visszautasítok barátságokat,

megtagadok vagy három

lelki atyát,

megválok szerelmeimtől

hínárokba burkolódzom

és kihívóan megyek

nagyon magas és hegyes

cipősarkaimon

minden

és mindenki között.

 

 

Illuzórikus pajzs

 

A gondolat anyámra

illuzórikus pajzs

akácvirágok védelmezője

fehérségük

mindenen túli

valódi teher

világ feletti édenillat

én is szeretnék

egy adagot belőle

hüvelykujjamat szopom —

afféle idióta mozdulat;

zokogva ejtek el

jövőbeli jutalomsúlyú

szavakat.

A nap

szenvedélyes kagyló

elevenen bezár héjába

tetőtől talpig

két meredek fal közötti

csodálkozás vagyok

 

 

Az elmenés, a kor afféle megsértése

 

December tizenharmadikának

reggelén, úgy öt óra felé

a másodpercek

hemperegve

gurultak ereimen át

Az óceánon túlra utazás

álma valósággá vált

távol voltál

a hirtelen arcodat

és lélegzetedet viselő

szobrokkal

átszőtt várostól;

ime a beteg Ulysses

kiáltották egyesek

és ujjal mutattak

rám,

a kétségbeesettre

Egy madár

szárnyai ágak

karmaiban lebegtette

az itt megéltek

jelentőségekkel tömött

szimfóniáját;

gondolataim

fáklyák,

lobogó fáklyák

függtek a reggel útján

varázslatszerüen feltünt,

a félelmtől és az elmenés

izgalmától

izzadságban fürdő

szobrok karjain

 

 

Érzelmes mértan

 

Két földrész parazsa

vet bennem

és a föld zsigereiben

szikrát

Álmomban vállaimon

keresztre feszített lángok

váltanak meg

a vágyódástól és a távolságtól

De tévedés

A történetet gyötri

a valóság

a zaklatott vágy

örjöngő majomember

máskor

számkivetett

szörösfejü hernyó

minden tér- és időbeli

törvény ellenére hemzseg

és az óceánig elnyúlva

csigavonalba szorít

A víz undorodva

utasítja el

a folyó halai

se emésztik meg

a mérhetetlen szomorúságtól

mélabúsakká válnának

és elvesztenék pikkelyeiket

 

 

Megígért kaland

 

Májusi éjszaka

közepén

(nem az ismert éjjelen)

nyögött a város

nagy piactere

a tüzes, bárki számára

aki csak nagy kalandra

vágyott,

útra kész lovak

dobogásától;

A csodálkozástól

egyre hegyesebbek lettek

a háztetők,

a szájtátó árnyak

érzékeiben

hozzáértők kezelte

lángok

forogtak izgatón

Azt beszélik,

hogy megjött

a megfejtett álmok

éjjele,

kiáltotta

a Nyugat

postása

minden szép lesz

és a messzeség közel,

lóra szálhattok!

Ostorozzátok a lovakat!

A gyeplőt forgathatjátok

kedvetek szerint,

A távolság csökkent,

ameddig csak ellátsz,

az utak álomszerüek.

Ne habozzatok!

Induljatok!

A visszatérés

más Chiméra.

 

 

Dal jövésre és elmenésre

 

Csuromvizesen

rohadoznak

a bennem csírázó világok

az óceán partján,

várom a talán kékesen,

talán rozsdaszínüen sziporkázó

vagy szintelen

hatalmas szárnyú

madarat

Csak a madár számít

A közeli asszonyok

arcaikat a váltakozó

hullámokban fürdetik

néven szólítják egymást

nevetgélnek értelmetlenül

mintegy igazolandó,

hogy nem félnek

a nagy víz túloldalára

való távozás

éjjeli nyögésekkel teli

kalandjától

Az ott túl meghizott

madár énekli majd

az újramegtalálás valcerét

azokkal, akik

megtört körben

várnak ránk.

Megfogadom,

hogy nem tékozlom

el magam

megpenészedve

a vágyott ölelésben.

 

Fordítás: Julia Schiff

 

 

 

 

 

 

 

 

____________________________________________

 

Ecrivain et journaliste, Veronica Balaj est diplômée de la faculté de philologie de l’Université de Timisoara (Roumanie).

 

Articles similaires

Tags

Partager