Simona-Grazia Dima

 

 

 

(Románia)

 

 

Antik és posztmodern sál

 

Hogy legyen egy helyed

a szörnyű pincében,

ahol nevethetsz

régi megkövesedett korsók között,

széltől, víztől, mohától védve,

óriás sálat köthetnél

tele lényekkel –

csak úgy megtörténne,

hogy naponta nőne,  gyerekesen,

naivan csavarodva kis teste –

és hullámaiba fogna

minden jelenést a sál,

fenn madarat,

visszatérve

laza golyó formáját venné fel,

vagy kővirágét,

egyedül a nevetés örök,

egy vicces hely

hol manók, bogarak és gyermekek

játszanak sietve

ágyúgolyóval,

a sálban mely magát

szövi az éjszakában.

 

 

MAWLANA

 

Úgy fogadjatok a házba,

mint a kolduló dervist,

mint egy hajléktalan aszkétát,

vagy mint a vándorló zsidót.

Vendégeljetek meg egy-két napig,

etessetek borssal, csalánnal,

zenéljetek nekem harmonikával,

bíráljatok engem,

bízzátok rám gyerekeiteket

hogy oktassam őket esti foglalkozáson,

küldjetek el vásárolni

az élelmiszerboltba és a piacra,

mondjátok nekem rokonszenvvel, vagy anélkül,

Mawlana,

aztán elmegyek

egy poros naplementében,

Mawlana,

az én világomnak nincs központja,

az én központom ti vagytok.   

 

BALÁZS F. ATTILA fordítása

 

 

KITÖRŐ VULKÁN

 

A kérdésre, hogy hívják, így váloszólt a mester:

„Nincs nevem, címerem a látható

magmán jelvényem egy sem.

(Ó, ha a láthatatlant ismerhetnétek!)

Himnusz, kastély, ciráda nem kell.

E vulkánnak a joggal semmi

dolga. Hívatlan láva-kés

világy-égi tokban,

bennem a föld mélyé üvölt.

A kitörő krátert

minek mutatni be?

 

 

A FORGATÁS

 

Íme, az álom.

Szekér vagy kocsi húzza,

számokba sajtolt, megjelölt erő.

Sárkánnyal, stúdióban forgatott csatában.

Gondos tisztviselők,

utolsó pillanatban,

miután már kimúlt, behozzák.

Mert hirtelen becslés szerint

szükség lehet rá.

 

 

ÍTÉLŐ SZEMEK

 

„E szemek közelében nem élhetünk,

nem ehetünk, döntöttek a kereskedők.

A kézbe ragadott falatra

öblös torokkal nevet rá az égbolt.

Gyorsabban sárgul fán a levél,

lehull, a csontváz földet szorít magába,

új életre keszül. E szemek közelében

szülés szülést követ, de megszámláltatáskor

a lélekszám kevés. És túl nyilvánvaló,

hogy tánc közben nem boldog,

nem súlytalan a gondolat,

de az ünneplés helyétől távol eső

széfekben lapuló számokra,

vázakra dől. E szemek

röntgensugárral pásztázzák

a vad növekedést, diadalordítást,

a szavaktól beteg, üres tekintetektől

szennyezett mezőt.

 

 

ÉN MÁS VAGYOK

 

Torkig a túl sok rosszal,

a túl sok jóval is,

torkig a kínos renddel

és káosszal betelve.

Hagyd el, hagyd őket el – süvít.

Ilyen akadályoktól,

mint a kínzatástól,

óvakodik a lelkem

és kipirultan rohan,

szédült, mély bölcsességű gyermek.

Ezekkel ne törődj, kiált.

 

 

A KÖLTŐ KEZE

 

Amikor írunk, hátul, árnyékban,

a sötétség pörölye áll,

az óra tüske-mutatója,

szavak halálát hirdeti.

Minden betűvel

ellenáramlat születik,

hogy a sugarak visszazubogjanak,

hogy a nedveket kőcsatorna gyűjtse.

Száradjanak, pusztuljanak. Odaát.

Az összes lehetséges út pokolfénnyel ragyog.

Mögöttük ezüstösen leng

a halál tiszta geometriájú

térképe.

Szavak, aranyló lények,

szemrebbenés nélkül,

útra készen, előrángatva állnak,

kapaszkodnak a kézbe.

Csak az

segíti őket élni.

Ideát.

Csak az tartja a sorok rendjét,

kiiktatja a rablást.

 

 

TÉR

 

És nem lesznek szavak,

szárnyak bársonya lesz,

titkos röpülés a kormos levegőn,

pillanatlobogás

az éj selymes moháján,

a csöndben,

ragyogó szemmel

ivó szarvas ínye

s a víz közötti,

rejtelmes térben.

 

 

BÉKE

 

A gyermek

örökké

pizsamában,

örökké

a világ

nyugvásában bízva.

 

 

SZÓKRATÉSZ ÉS A RIPORTEREK

 

A bürökkkivással

bíbelődő Szókratész

köré sereg riporter

gyűlt.

„Mik a tervei?

Min dolgozik a mester?”,

faggatták kitartóan, míg

ő a mérget, ólomszínével,

leengedte a torkán.

 

 

A TÜKÖR SZÜLETÉSE

 

Mi a tükör mögött lakunk,

ahol szárba szökken a fény,

írástudatlanok,

a forrongó

lében úszó

fénylő ezüst

születését izleljük,

mint lángoló italt,

ami nem éget.

 

 

GEORGE ENESCU PÁRIZSBAN

 

Vállon veregetve, a tinccsel

homlokában, az udvarba büszkén belép,

szomszédok örömmel köszöntik.

Megbízások után jár,

tán egy hegedűkoncert, a hercegnő

fogadná, akár a pirosló

félhomályban is – álarc a szerelemtől

sebzett arcon – amíg sötétség,

fény egyre megy.

Folyton lakhelyet változtat,

egyre apóbb házakba, majd a végső

szállóba költözik, újra átélni azt a mély

melankóliát, a gyilkos Szfinx tétjét. E karmok

nem emelkednek. 33-as sz. kamaraszimfónia

12 szólóhangszerre.

A Nyugat földje az, aminek látszik,

a román talaj alkímiai,

bármivé alakulhat, észre sem veszed,

mindig más és más, például van,

hogy fehér, ősrégi ország

emlékezete, éjjeli lódobogással,

félig megsejtett rejtelmekkel.

A fehéren átsejlik a régi talaj

emléke, levetkőzi a hangot,

tisztán belsővé válik, a hallással

dacol. Ő, a zene-ember

most hangtalan zene.

A jövőben, az Oedipus próbáján,

zenészek eldobják a kottát,

Ez nem zene!, üvöltik.

Karmester magyaráz: A zseni egyik arca.

A haza földje filozofikus, sokkol

és látomásra késztet, nyilaz, hamvaz,

villámot szór, igen, ez megtörténik,

halotti ágyon, sápadt vászon alatt

atonális rögök lángoló némaságát

viszed tökélyre, és az örökkévalóságban

rád szegzett szemünk előtt kitakarod

a semmi gyúlékony csontját, ajkad

némán mormol a halotti lepel alatt,

zárva a szem:

remény, rettegés, eloldódás.

 

 

ÓCEÁN

 

In memoriam Simon Spierer

(Faragványok erdeje, kiállítás, Bukarest, Országház, 2009, ősz–tél)

 

 

Egy vagyok ezzel a trieszti zsidóval,

aki 75 éves nagyanyjával az Alpokon át

menekült, apja dohányüzletét folytatta,

azután festménygyűjteményt hozott létre,

azt eladta, hogy (s ez még kihívóbb)

faragványgyűjteményt vegyen belőle.

Amikor nem tudok aludni, mondta,

szobájukba megyek, elidőzöm velük,

ők az én társaságom, megsimogatom,

megigazítom őket. Tudom: nem vagyok

vén zsidó, aki nemsokára meghal, és így

a gyűjteményt megfontoltan eladományozza,

hogy szét ne hordják. Én a világ vagyok.

Végtelen szem egymás után csukódó,

kinyíló redői. Nélkülem nem létezne

a világ, átlátszóságom élteti. Ez itt

a legkedvesebb faragv

á nyom,

a Moebius-szalaggal. Olyan, mintha

Bukarestben sétálnék, de Temesváron

lyukadnék ki, a cigány negyedben,

vagy a virágpiacon, ott megbotlanék,

az új szexbolt elé zuhannék és

elveszíteném frissen vásárolt csokrom.

És újra Genfben találnam magam.

Nincs vesztenivalóm, nyernivalóm sincs.

Már létezem. Felélesztem

ezt az ízt, a gazdagság ízét a hold

alá eregetem. Ha nem tudok aludni.

Olyankor nappá változom, és bőkezű

vagyok, vigyázom a néetelen hullámot,

hogy a szótól ne szakadjon el.

Elajándékozatlanul megmérgeződnének

a torlaszok, önnön, köves határaikká válva.

A méreg kő, lemondás, amikor

simogatni sem tudsz, amikor

elfelejted: a fal te vagy.

Nevetek (pár hónap s meghalok, megvolt

az adomáanyozás és kitüntettek) – mindjárt

nőnek a fák, madarak jönnek, hogy arcom

virágporral behintsék. Ha tenyerem épp

csak kissé erősebben a levegőbe tolom,

hogy a szárnyak, fogak ellen védjem

magam, akaratlanul gyümölcsre, halra

akadok, a bőség tengerében.

 

LÁSZLÓ NOÉMI fordításai

 

 

 

 

 

 

 

 

____________________________________________

 

SIMONA-GRAZIA DIMA. Költő, irodalomkritikus, esszéíró, műfordító, szerkesztő. Temesváron született, ott végezte az egyetemet is angol-román szakon. 13 kötete jelent meg (Ecuaţie liniştită, Dimineţile gândului, Scara lui Iacob, Noaptea romană, Focul matematic, Confesor de tigri, Călătorii apocrife, Ultimul etrusc, Dreptul rănii de a rămâne deschisă, La ora fulgerului), ebből 10 verses-, két esszé- és egy fordításkötet (angolból). A Román PEN-Club titkára. Számtalan nemzetközi eseményen képviselte Romániát. Hazai és külföldi lapok közlik írásait. Nyolc nyelvre fordították. Bukarestben él, a Román Akadémia keretében dolgozik, mint szerkesztő.

 

 

Articles similaires

Tags

Partager